Sziasztok!
Hát amit szombaton láttunk a csarnokban, arra még mi, régóta edződött Bányász-szurkolók is csak annyit tudtunk mondani: NA VÉGRE!
Az eleje… hát igen, azt hagyjuk is. Nem túl jó előjelekkel vágtunk neki: egy friss vereség, kicsit ingadozó forma, meg egy kőkemény norvég ellenfél. És ezt a kezdés is igazolta: Runar Sandefjord húzott, mi meg csak vártuk, mikor ébredünk fel. 15–19 a félidő… senkinek sem esett jól.
De amit a második játékrészben leműveltünk, az valami egészen más volt. Az a szeptember–október eleji harapós Bányász visszatért!
Székely Marci lehúzta a vasfüggönyt a kapuban, a srácok pedig küzdöttek, csúsztak-másztak, szívvel-lélekkel odatették magukat. Volt pár jelenet, amikor csak néztünk nagyokat: „EZEK a srácok hol voltak eddig?!”
De most ott voltak. És megcsinálták.
35–33 – Győzelem!
És most már a norvégok is tudják: Tatabányával nem lehet lacafacázni. A visszavágó? Kőkemény lesz, az tuti.
Bízunk benne, hogy akik elkísérik a csapatot Norvégiába, még rá is tudják tolni a fiúkra azt a pluszt, ami a továbbjutáshoz kell. Mert ha ez a karakter ott is kijön… hát akkor sok jóra ne számítsanak a norvégok!
Nagy tisztelet a csapatnak!
És ahogy mindig:
Hajrá Bányász! 
