Rég nem írtam, de ennek egyszerű oka van: nem igazán történt olyan, ami miatt billentyűzetet kellett volna ragadni… egészen mostanáig.
A bajnokságban hozzuk a kötelezőt, még ha néha úgy is néz ki, mintha direkt szeretnénk egy kis izgalmat csempészni minden meccsbe. Többgólos hátrányból kell visszajönni? Pipa. Szívmegállás-közeli állapotot okozni a lelátón? Dupla pipa.
Szegeden papírforma született: 50 percig partiban voltunk, aztán az utolsó 10 percben sikerült lenullázni mindazt, amit addig felépítettünk. De ilyen ez, amikor futsz az eredmény után, és egyszer elfogy a szufla.
Ami viszont tényleg szenzáció: az Európa-kupa menetelés!
Norvégiában hosszú ideig fej-fej mellett mentünk a hazaiakkal, hol ők álltak továbbjutásra, hol mi – de a második félidőben átgázoltunk a Runar Sandefjordon, és idegenben is megvertük őket. Ez már nem véletlen. Ez már csapatmunka.
Ami tetszik: alakulunk. Mindig van valaki, aki tol egyet a csapat szekerén, még ha mi közben a lelátón lassan szívgyógyszert kellene szedjünk. (Lehet, hogy a klub valamelyik gyógyszergyártóval van titkos megállapodásban… 😊)
Sok a sérült, sok a fiatal, és vannak a csupaszív, “meghalok-a-pályán” típusú játékosok.
Hibát persze lehetne találni, bőven. De egy dolgot nem lehet vitatni: nagyon harcolnak. Magukért is, és remélem, értünk is.
Most jön a neheze: meccs meccs hátán, nonstop terhelés, és mi ott leszünk mögöttük, akármi is történik.
Hétvégén pedig érkezik a Veszprém.
Nem mi vagyunk az esélyesek – ezt mindenki tudja.
Én csak egy dolgot kérek:
ne ijedjünk meg az első percekben!
Ha már harcolunk, akkor tegyük oda magunkat a kezdő sípszótól.
Hajrá Bányász!
Mindig, mindenhol, bármi áron! 🔵⚒️💙